Kamaszként olvastam el először ezt a könyvet, aztán nem is olyan rég bő 15 évvel idősebben ismét elővettem a regényt. Manapság már mást gondolok róla, mint akkor, azért is mert több élettapasztalatot gyűjtöttem be.
Bettina alakja most is rokonszenves nekem, de a stílusát olykor fárasztónak, tapintatlannak és neveletlennek találtam. Nem az a baj vele, hogy lelkes és könnyen barátkozó, hanem az, hogy nem tud mértéket tartani, és nem veszi észre, mikor van mások terhére.
Ilyen például a Goethével folytatott viszonya is, ami meglehetősen egyoldalú, ugyanis csak Bettina rajong a költőért, aki valójában fárasztónak találja a társaságát, de azért igyekszik udvariasnak lenni vele, amit persze Bettina félreért. Egészen addig tart ez a viszony, amíg Goethe felesége meg nem unja az egészet, és elküldi Bettinát a picsába, ami lássuk be, hogy jogos volt. (Amúgy a jelenet benne van a könyvben). Így is túl sokáig tolerálta már, hogy a férjére akaszkodjon egy rajongója.
Közben hősünk férjhez is ment Achim von Arnimhoz a porosz báró íróhoz, aki meglehetősen jóindulatúan viselte a felesége rajongását Goethe, illetve Beethoven iránt. A való életben azért nem sok ilyen férfit találni, de hát ők alkotó emberek voltak, ami azért egy kicsit más kategória. Mindezt azért írom így le, mert kamasz koromban ezeket a dolgokat észre sem vettem.
Na, de ugorjunk az elejére, és kezdjük ott, hogy ki is ez a Bettina, és miért is kellett róla könyvet írni.
A teljes neve Bettina Brentano-Arnim, és valójában írónő volt, bár annyira nem volt közismert, hogy kis hazánkban is beépítsék az iskolai magyarórákba. Akik hallottak róla hazánkban, azok is Goethével hozzák összefüggésbe a nevét. Egyébként levélregényeket írt elsősorban, amelyek közül az egyik éppen Goethével kapcsolatos, de az asszony kiadta a Karoline Günderodéval, illetve a bátyjával Clemens Brentanoval való levélváltásait is. Utóbbi két ember szintén író volt.
Kertész Erzsébetről tudjuk, hogy olyan asszonyokról írt regényes életrajzokat, aki valami kiemelkedőt alkottak, tehát valamiben úttörők voltak.
Bettina igazából nem talált fel semmit, ő csak egy lázadó volt, aki leginkább az élete utolsó szakaszában hallatta a hangját, korábban ugyanis nagyon fiatal volt még, utána pedig háziasszony volt és anya, akinek hét gyermekről kellett gondoskodnia. Emellett pedig nem igazán jutott ideje másra, bár a korábbi művészeti tanulmányai nem felejtette el és a tehetsége sem sikkadt el. Ez a három nagy szakasz jelenti a címbeli három életet.
A lázadást mindazonáltal nem idős korában kezdte az asszony, hanem már fiatalon is voltak felforgató nézetei, illetve a szabadságvágya is hatalmas volt. Éppen ezért ment viszonylag későn férjhez, 25 éves korában, ami manapság viszont korán van. Abban az időszakban viszont másképpen gondolkodtak az emberek, és a 30 fölötti nőket már öregnek tartották, a lányoknak viszont kb. 20 éves korukig férjhez kellett menniük, akár szerelmesek voltak, akár nem. Bettina igazából nem volt szerelmes a férjébe, amelynek okát fentebb már említettem, de rájött, hogy nem húzhatja tovább az időt, hiszen a gyermekvállalástól ő nem zárkózott el, azt pedig akkoriban csak a házasságban lehetett törvényesen szülni.
Amúgy a Brentanók meglehetősen érdekes család voltak, ugyanis Bettina apja olasz származású, de Németországba költözött, és németnek vallotta magát, de az olasz temperamentum kiütközött azért egy-két leszármazottjából, például Bettinából is, tehát a múlt nem hagyta magát letagadni. Amúgy Bettinát eredetileg Elisabeth néven anyakönyvezték egyébként és egy gazdag családba született bele, hiszen az édesapja kereskedő volt Frankfurtban.A család meglehetősen széles volt, azt hiszem ő volt a hetedik testvér a sorban, de után még született két húga is.
Sajnos a szülei fiatalon meghaltak, ezért az unokák nevelését az anyai nagymama, Sophie La Roche, a híres írónő veszi át offenbachi birtokán. Itt telik tehát Bettina lánykora, amikor is a kötelező tanulmányok mellett mindenféle művészetet tanul.
Amikor férjhez megy,szintén egy alkotó embert választ párjául, Achim von Arnimot, aki író, és kedveli a művészeteket is.Sajnos, a házasságuk nem sikerült, bár soha nem voltak haragban, de két teljesen különböző emberről van szó, akiket egyetlen dolog kötött össze, ez pedig a művészet iránti szeretet, csakhogy ez nagyon kevés. Ráadásul ők távházasságban éltek, ami azt jelentette, hogy a férj a poroszországi birtokán gazdálkodott, míg a feleség Berlinben élt azért, hogy a hét gyermeküket taníttatni tudják.
Ekkoriban ismerte meg az asszony azokat a barátait, akik később már a saját irodalmi szalonjának a látogatói közé tartoztak, de a legfontosabb természetesen a gyerekekről való gondoskodás maradt.
A saját tehetségének a gondozásával már nem nagyon foglalkozott, inkább a férjét ösztökélte az írásra, kevés sikerrel.
Bettina élete igazi célját már csak a férje halála után lelte meg, amikor már a gyermekei is nagyobbak lettek. Részben a már fent említett levelezések, illetve az elhunyt férj munkáinak a kiadatására törekedett, de ezt az akkori bürokrácia igyekezett minden erejével gáncsolni.
Az igazi célja azonban a szegények és az elnyomottak támogatása volt, aminek még a saját családjából sem mindenki örült. Az akkori porosz király IV. Frigyes Vilmos meg pláne, pedig az asszony éppen neki ajánlotta az ezzel a témával foglalkozó könyvét. Ezek az eszmék már fiatal lánykorától benne éltek Bettinában, de már csak érett asszonyként törtek a felszínre, amikor is Berlinben kolerajárvány tört ki, és ő felkereste az ottani nyomornegyedet, hogy segítsen.
Amit ott látott azon először megdöbbent, majd fölháborodott, mert nem gondolta volna, hogy élhetnek emberek ilyen körülmények között. Igaz, hogy ő gazdag családba született bele, és ez a burok sokáig megvédte őt. A testvéreivel ellentétben ő rosszul választott férjet, hiszen Arnimnak nem volt valami óriási vagyona, ezért az asszony sokszor a testvérei támogatására szorult, de akkor sem volt koldusszegény, mint a munkások, és a parasztok. Végtére is elég neves irodalmi szalont vitt, ami a szegényeknek nem volt szokása.
A lényeg az, hogy az asszony felemelte a szavát a társadalmi egyenlőtlenség ellen, de hát egy fecske nem csinál nyarat, úgyhogy szükségszerű volt a bukása. Végül azonban nem a kudarc, sokkal inkább az életkor, illetve egy agyvérzés törte meg az erejét, amíg végül 1859-ben meghalt.
A történelmi háttérről is írnék egy kicsit, hiszen fontos szerepe van a könyvben. A Frank Birodalom bukása után egészen 1871-ig nem létezett egységes német állam, hanem különböző tartományokra bomlott, amelyeknek mind az uralkodói, mind a törvényhozása eltérő volt.
Bettina szülővárosa, Frankfurt ha jól tudom, Hessen tartományhoz tartozott, és ott választófejedelem uralkodott, míg a későbbi lakóhelye, Berlin Poroszország része volt, ahol viszont a császár, aki akkoriban IV. Frigyes Vilmos volt.
Történelmi eseményekre már a második részben is történik utalás, hiszen a napóleoni korszak is ekkor zajlott, amelynek eseményeibe az akkori német területek is belekeveredtek, de a Brentano család csak a távolból figyelte az eseményeket.
Ekkoriban zajlott a felvilágosodás időszaka is, amikor is az emberek egyre kevésbé hagyták magukat a vallások által megvezetni, illetve nemzeti öntudatukra ébredtek, amelynek az egységes német állam kikiáltása is a következménye volt.
Mondjuk ez utóbbival nem foglalkozik a kötet, csak közvetve érinti: Bettina ugyanis részt vett az 1848as forradalomban, amely végigsöpört Európán. Na nem úgy, hogy harcolt, hanem nyíltan kiállt a lengyelek mellett, akik akkor porosz fennhatóság alatt éltek. Ugyancsak kiállt a magyar szabadságharc mellett is, sőt! Még verset is írt Petőfi emlékére, amikor meghallotta, hogy mi történt vele, tehát némi magyar vonatkozás is fellelhető az asszony életében.
Annak ellenére, hogy a könyv a Móra Kiadó által kiadott Csíkos Könyvek sorozatban jelent meg, nem kifejezetten ifjúsági irodalom, inkább felnőtteknek való.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése